Digitális fotó
A fotóspróbán készült képek
2006
Flamenco, amely közel kétszáz éves múltra tekint vissza, Spanyolország déli részéről, Andalúziából származik. Ebben a zene- és táncvilágban keveredtek össze a különböző népek kultúrái: a mór, a zsidó, a keresztény, az andalúz, az arab, az indiai és a cigány kultúrák. A Flamenco mára már a világon egyedülálló művészetté fejlődött, melynek van saját dialektusa, egyedülálló tradíciója és szabálya, s mely mégis napról napra változik. A flamenco egy szájhagyományon keresztül terjedő tradíció, csupán a zene lett sikeresen átírva szóló gitárra. A három alapvető eleme a Flamencónak az „El Cante” (ének), az „El Baile” (tánc,) és a „La Guitarra”(gitáros) szövetségéből kiindulva, a „cante” számos stílusa vagy formája alakult ki, amelyeket „palos”-nak neveznek. Mindegyiknek van saját neve, eltérő zenei karakterisztikus hangneme vagy „módusa”, egyedi hangzatmenete és ritmikai képe, ez a „compas”. A többség számára a flamencóról először egy szenvedélyes, tüzes táncosnő/férfi jut először az eszébe, aki ritmusos kopogásával, hirtelen forgásaival, nagy kifejező erővel és mély érzelmekkel tölti meg a táncát. Ezt a hangulatot a végletes fájdalomról vagy épp örömről szóló dalokkal az énekes tölti meg, melyhez nélkülözhetetlenek a flamenco gitár húrjain felcsendülő vérpezsdítő akkordok. A legtöbb művész úgy nyilatkozik a flamencóról, hogy ez egy életstílus, egy eszköz megérteni és interpretálni a mindennapos létezést. Így élheti át az előadó a közönséggel kiváltságos alkalmakkor a „duende”-t, a varázslatot, a lélek pillanatát.
Inhof Katalin
