KÁRPÁTALJA, AKNASZLATINA
Analóg színes negatív képek digitalizálva
Fényképezőgép típusa: HORIZONT (negatívméret 24x58mm, 35 mm-es filmre 24 felvételt készít)
1997
Már lassan egy év eltelt, hogy nap mint nap ugyanazon az útvonalon utazva megláttam valamit, amit addig is minden nap megnéztem, de valahogy „nem vettem észre”. Egy temetőt, ahol a szétszórt csontok és a kriptákban csövező alakok megdöbbentő látványa miatt évekig visszajártam fényképezni. Ez volt az első „emberi” környezettel foglalkozó fotósorozatom. Később pedig előszeretettel jártam a kőbányai szeméttelepre, ahol gyönyörű szemétkupacok, vízben úszkáló cafatok, gépi és természetes erózió okozta csodaszép faktúrák adták hosszú ideig a témát. Az ipari környezet külső és belső tereivel a MOME hallgatójaként kezdtem el komolyabban foglalkozni. Felkutattam a környékbeli gyártelepek számomra érdekes épületeit. Fontosabb helyek: kőbányai cementüzemek és a sörgyár. Határon túli magyar barátaim hívtak meg először 1992-ben Kárpátaljára. Nagy kirándulást tettünk, Munkács, Ungvár, Szinevéri tó, és Aknaszlatina. Ezt az első utat számos látogatás követte 1997-ig, elsősorban Aknaszlatinára. Ungvári barátom jóvoltából még 1995-ben vásároltam egy HORIZONT típusú kisfilmes panoráma fényképezőgépet. A MOME utolsó két évének szakirányú feladatait ezzel a kamerával készítettem el.
Aknaszlatina város típusú település, napjainkban 7500 lakossal. A Tisza jobb partján, az ukrán-román határ térségében, Máramaros sziget szomszédságában fekszik (egykori megye-székhely, ma Románia). A természetes határt évtizedekig drótfüggöny választotta el a szlatinaiaktól. Ha valaki a Tiszában szeretett volna fürdeni Viskig kell lemennie, vagy a helyi határőrség és tanács nem egykönnyen megszerezhető engedélyét kellett volna megkapnia. A városka festői környezetben terül el a Tisza-völgyben, balról a Szalavány bércei jobbról a Magura fogják közre. Ellátni innen a Máramarosi havasokig. Aknaszlatina soknemzetiségű település, a lakosság zömét magyarok, románok és ukránok (ruszinok) teszik ki. A második világháborúig a környéken nagy számú zsidóság is élt, mára csak a romos temetőjük maradt fenn. Az egykori település központjában hatalmas üreg tátong, vízzel megtelt szakadék a régi Ferenc-bánya helyén. Ez a vidék lakatlan, egyetlen épségben megmaradt épülete ma múzeum. A magyarság múlt század végi „régi” temetője már teljesen romos, a régi öntöttvas keresztek nyomtalanul eltűntek. 1919-ben Csehszlovákiához csatolták Kárpátalját, 1938-1944-ig ismét Magyarországhoz tartozott, majd 1944 október 29-én a Vörös hadsereg „felszabadította” a területet, ezzel egész kárpátalja a fennhatóságuk alá került a birodalom széteséséig. 1944 november 15-től kezdték összegyűjteni a kárpátaljai 18-55 éves magyar férfiakat és nőket kényszermunkára (volt aki még a 16-ot sem töltötte be). Sok szlatinai esett áldozatául a deportálásnak. Kárpátaljáról körülbelül 30-40 ezer embert vittek el, és legtöbbjük nem tért vissza. Az első és a második világháború együttesen nem okozott akkora veszteséget az itt élő magyarságnak, mint ez az akció. Ezekről az időkről a szovjet éra alatt beszélni nem lehetett. Az Aknaszlatinai sóbányák a legnagyobb értékét képviselik a Kárpátalja területén található ásványi kincseknek. A terület ásványa néhány millió évvel ezelőtt itt található tengerből származik. Az egykori tenger nem volt mély, mert az alföld magasabban terült el, a sekély víz így melegebb, és sóban töményebb volt, mint az átlagos tengerek vize. A terület ma ismert földtani arculatát a Kárpátok kialakulása határozta meg. A hatalmas földalatti sómezők rétegesek, a sót körülbelül 6 méter vastag agyag és palaréteg takarja, ezt újabb sóréteg fedi, majd ismét záróréteg. A szerencsés rétegződésnek köszönhetően a felszínen található bővízű patakok és a Tisza nem tudta elmosi a felhalmozódott sót. A bányában a sót úgynevezett kamarákból termelik ki, ezek tulajdonképpen hatalmas, tömbháznyi méretű termek sókristály falakkal. A termeket és a folyosókat csak a veszélyesebb helyeken kell alátámasztani. A járatokat hatalmas bányagépekkel közvetlenül a sóba marják. A termek fölötti vastag földréteg idővel besüpped, igy alakítva a felszíni táj sajátos dimbes-dombos képét. A bánya több száz éves története folyamán kialakított földalatti járatok elképzelhetetlen hosszúak, akadnak olyanok, amelyeken a Tisza alatt át lehet jutni Romániába. A helység területe már a római korban lakott volt. Élénk kereskedelem folyt errefelé. Sóbánya XIII. századtól működik Szlatinán. IV.Béla király lánya, Kunigunda is meglátogatta a máramorsi sóbányákat. A Kunigunda-bánya neve feltehetően e látogatás emlékét őrzi. 1492-ben rossz körülményeik miatt sztrájkoltak az aknaszlatinai sóbányászok, 1514-ben pedig sokan csatlakoztak a Dózsa-féle parasztfelkeléshez. 1703-ban a Rákóczi szabadságharcban a nagy fejedelem zászlaja alatt indultak harcba. A szabadságharc leverése után a bányát a császsári udvar fennhatósága alá rendelték és kegyetlenül megtorolták a szlatinaiak részvételét. A XVIII. században újabb bányákat nyitottak: a Krisztina-Albert-, és József-bányát, azonban 50-60 méter mélyen abbahagyták a sófejtést. A XIX. században nyitott bányák, illetve aknák: a Ferenc-, és Kunigunda-bánya mélysége 100-200 méter közötti. A kitermelt sót kezdetben a Tiszán tutajokkal szállították le a Tisza mentén épült sóraktárakig. A vasút 1880-ban épült ki Szlatináig, a szállítás ezután vasúton történt. Később a sótermelés két bányában folyt, Lajos-bányán (1868-tól) és az új 9-es bányán 350-450 méter mélységig. A sónak nem csak kereskedelmi értéke ismert. A sóbányáknak gyógyító hatású levegője van, a sós források és fürdők pedig segítenek az izületi bántalmak ellen. Az egykor híres allergológiai szanatórium már nem működik Szlatinán. A kórházhoz tartozó gyógyító sókamrák 200 méter mélyen, az egykori sókitermelő részen voltak berendezve. A szlatinai Pável sósvízű fürdő már a múlt században is keresett hely volt. Sokan keresik fel a helyi sós tavakat a nyári időszakban. Ezek a tavak egykori szivattyútelepek, vagy régi bányák helyén keletkeztek, ahol a talajvíz ellepte a mély üregeket. Napjainkra már a tavak nagy része eltünt. A szovjet hadsereg is használta ezeket az elhagyott üregeket, valószinűleg a nukleáris hulladék tárolására. Az egykori laktanya helyén ma a szlatinai piac működik. A kiállítás képeit ma már nem lehetne elkészíteni, mert megszünt a sóbányászat, a bánya tárnáit víz árasztotta el, és az épületek nagy része eltünt, beszakadt vagy lebontották. Az ukrán állam katasztrófa sújtotta övezetté nyílvánította Aknaszlatinát.